– Beázik, ez most derült ki számunkra is, eddig nemigen esett – szabadkozik Wágner Zoltán, amiért kerülgetjük a tócsákat a lépcsőfordulókban, a hajdani Dunai Vasmű üdülőben, modern nevén Pelso hotel. Mely úgy hir-deti magát a Facebookon és a városi plakátokon, hogy ötfős társaságnak fejenként ezer forint a szállodai szoba Magyarország első és egyetlen kempinghoteljében, de egy szivacsot hozzon a lakó, hogy legyen min aludnia.

– Kimértük, egy szobában öten férnek el, ötezerért adunk  egyet – tájékoztat Wágner Zoltán, a három tulajdonos egyike. – Évek óta nem volt nyitva az üdülő, de most úgy döntöttünk,  erre a nyárra kinyitjuk és olyanokat csábítunk, akik kempingeznének egyet szállodai körülmények között. Nem kell semmi luxusra gondolni, nálunk nincsenek programok, nincs étkezés, itt nem kell vigyázzba állni és csendben lenni, de azért, ha éjfél felé már túl nagy a dáridó, akkor szólunk, mert a környékünkön azért akadnak elegáns hotelok elegáns vendégekkel...

Közben tizen- és huszonévesek csekkolnak ki és be, s bár hétköznap van, nem lehet azt mondani, hogy kihalt lenne a ház. Van tehát igény eme új módira, a kempingnél annyival feltétlenül jobb, hogy eshet is, fújhat is, no meg korrekt fürdőszoba tartozik minden lakóegységhez. Melyek ajtaja alatt ugyan átfú a szél, s a szocreál lámpa nyilván még a ‘70-es évekből maradt, és a csupasz falakon kívül semmi, de semmi a parányi szobákban, de ahogy az egyik öttagú budapesti társaság  is megfogalmazza, nekik pont így jó, több pénzük marad más „balatoni hívságokra”.

Hatvan-negyven százalék az arány a lányok javára, árul el egy furcsaságot az amúgy jogi végzettségű tulaj, melynek hátterét az éppen távozó és lány-többséggel bíró csapat egyik tagja így világítja meg: a lányok partyzósabbak, a fiúk finnyásabbak.
A hatóságokkal nem ment könnyen, tudjuk még meg, sehogy sem akarták érteni, hogy akkor most ez kemping vagy szálloda. Bár azt nem lehet mondani, hogy minden csillog, villog és ragyog, az egyik hatósági embert épp az győzte meg, hogy rendszeres takarítás van és ugye ott a fürdőszoba...

Wágner Zoltán azt sem tagadja, hogy kicsit saját álmát valósítja meg, amolyan „Woodstock-érzésre” gondolt, mert itt a szobák lakói esténként összeülnek, együtt szórakoznak, s éppen ez, a közösségi élmény ismeretlen ma sok fiatalnak. Az, hogy itt-ott beázik, egyenesen elengedhetetlen része a retrófílingnek...

Egy sátorhely a Riviéra, avagy lesz Balaton-fejlesztési program, ha „beindul” a gazdaság, az SCD-csoport nem adta föl
Az SCD nem adta föl 2004-ben beharangozott nagy-szabású elképzeléseit a balatoni kempingek fejlesztésére – ez biztató, ám aki apái hajdani kempingélményeire i-rigykedik a mai fiatalok közül, ma még az is megtalálja számítását a fejlesztésre váró kempingekben. A déli parton talán a balatonszemesi Lidó őrizte meg „legháborítatlanabbul” a hetvenes évek stílusát. Akinek azonban elég egy sátornyi hely, s megelégszik a közeli vizesblokkal, az nem csalatkozik (az árak is békebeliek: egy személynek 900, a sátorhelyért 450 forintot kell fizetni per éjszaka), legfeljebb az időjárásra panaszkodhat, mint a múlt héten is, amikor meg akartuk nézni: ki az, aki 2011-ben még kempingezik?

A Balatontourist illetékese azonban közölte: cégüknek kellemetlen volna látogatásunk a szemesi Lidóban, főleg, ha a retróérzéssel kívánjuk egy lapon említeni – ajánlják inkább a jóval komfortosabb, ugyancsak szemesi Vadvirágot.
Köszöntük és hagytuk a múltat, áttérve a jövőre, kiszúrtunk egy minapi lapinterjút Jászai Gellérttel, az SCD első emberével, akitől azt is megkérdezték: nem „nyomja” túlságosan a Balaton-fejlesztési program az SCD-csoportot? Előfordulhat, hogy idő előtt kiszáll, mint a Zsolnayból?

- A balatoni kempingekkel és a Fly Balaton repülőtérrel együtt olyan portfoliót teremtettünk és olyan számottevő fejlesztéseket hajtottunk végre, ami a teljes projektet Magyarország meghatározó idegenforgalmi beruházásává minősítette – felelte. – A kérdés: tudunk-e találni rá állami vagy uniós támogatást? Ha nem indulnak el mihamarabb a gazdaságélénkítő programok, sokan érkeznek olyan döntési pontokhoz, amikor arról kell határozni, merre induljanak tovább. Még időben vagyunk ahhoz, hogy a gazdaság talp-ra álljon. Ha nem indul be a folyamat, akkor természetesen át kell értékelni a stratégiát és nehéz döntéseket kell hozni, akár a balatoni projektjeink kapcsán is.

Jászai arról is beszélt az interjúban: a Balaton-fejlesztési program kiemelt beruházási státusáról a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium illetékes dönteni. – A kormány turizmusfejlesztési stratégiáját ismerve - az Új Széchenyi terv-ben a Balaton kiemelt alaprogram -, erre talán van remény. Úgy vélem, ha a gazdaságot élénkítő intézkedések elindulnak, a tervet lényegében eredeti formájában meg lehet valósítani. Arról pedig szó sincs, hogy a fejlesztési program elsorvadjon vagy eltűnjön.

Balaton közepe náddal van kerítve, avagy él-e még az öreg cigány? Ifjabb Lakatos él, virul és optimista, több pénz hull a vonóba
„Él-e még az öreg cigány/Járnak-e a fonóba, mint régen?”

Ha a fonóba már nem is járnak, nem lehetetlen vállalkozás cigányzenés helyre találni a Balaton déli partján, bár kétségtelen, hogy keresve sem könnyű. A siófok-széplaki Piroska csárda e ritka kivételek egyike. – Drága egy egész zenekar, nem csodálom, ha kollégáim nem vállalják a költségeit, de a mi csárdajellegünkhöz ez hozzá tartozik – vallja Majoros János tulajdonos.

– Látja uram, mi is csonka banda vagyunk, hiányzik például egy cimbalmos – veszi át a szót Lakatos Károly prímás, akinek édesapja a Kiliti Csárda prímása volt a nyolcvanas években, anyai nagyapja (a Sárzó-famíliából) pedig a keszthelyi Festetics-gróf fogadott zenésze. – Nagyon sok kitűnő művész beszállna hozzánk is, de el kell fogadnunk, hogy három főnél többet nem tud fizetni a Piroska Csárda sem. Így is csak pénteken és szombaton muzsi-kálunk ilyen létszámmal, a többi napon egyedül vagyok. A nagy túlélők vagyunk, így is mondhatnám, mert alkal-mazkodtunk a korhoz, az igényekhez, 21. századi technikával. Meg kellett tanulnunk a szalon- és jazzzenét is, vagy a filmslágereket, Frank Sinatra New York, New Yorkját, Madonna Evitáját, Charlie és Cserháti számait.

Sok a gond, a baj, több ital kell ma már ahhoz, hogy eleressze magát a magyar – feleli Lakatos Károly arra a kérdésemre, hogy tudunk-e még mulatni. – A külföldiek, azok előbb fölengednek, főleg ha hazánkból származó is van közöttük, na, akkor nagyon megy a nótázás.

S mi tagadás, ilyenkor több pénz is „hull” a vonóba. Van, aki húszezrest tűz bele, más csörgő aprót dob, ahány ember, annyi féle, állítják a Lakatos-banda tagjai, de valaha persze több volt a jatt. – A cigányzenét eltartó középréteg lassanként elkopott, ez nagy baj – állapítja meg a zenekarvezető, hozzátéve, hogy ő a maga részéről azért optimista. Hogy mire alapozza ezt? A fiatalokra, akiknek sze-rinte elege van a gépzenéből, élő zenére vágynak, s ez lehet, hogy a húszas éveikben még a rock, de mire a negyedik ikszhez érnek, akár a jó ma-gyar nóta is lehet...

– Kádár papa idejében volt jó, mert akkor elismerték művészetnek amit csinálunk – réved a múltba Sárközi Gyula brácsás, korábban tizennégy évig a tihanyi Fogas Csárda prímása. – Komoly bizottság előtt vizsgáztunk, s csak a ka-tegorizált zenészeket közvetítették ki a vendéglátóhelyekre. Előadóművész, így hívtak bennünket, erre ma mi van? Sokan segélyből tengődnek és örülnek, ha egy-egy alkalmi fellépés leesik.

– Államilag kéne felkarolni ma is a magyar nótát, a cigányzenét – teszi hozzá Mihók László nagybőgős. – Persze, a kultúrára jut ma a legkevesebb figyelem és pénz. S az emberek is először ettől vonják meg a pénzt, kevesen engedhetik meg maguknak azt is, hogy étteremben va-csorázzanak.

Sárközi Gyula azért igyekszik biztató végkicsengést adni a beszélgetésünknek, tízéves unokáját tanítgatja a nótákra, árulja el, de ez már tényleg a végszó, mert Lakatos prímás rákezd arra, hogy „Balaton közepe náddal van kerítve”.

(Forrás: Sonline.hu)